A szélkerék, a dinamó, meg a megújuló energia

       Karácsonyi forgatag az egyik nagy multi bevásárlóközpont játékosztályán. Ajándékkeresés az unokáknak. Sok méregdrága LEGO, amely mára már szinte kizárólag célmodellek összeállítására alkalmas dobozokat kínál, az egykori valóban kreativitást fejlesztő játékok helyett. Azaz a dobozokban lévő elemekből kétségtelenül közérthető tervrajz alapján – egy maximum két tárgyat, mondjuk az Apollo 11 vagy a híres B 52-es bombázó majdnem élethű mását vagy mentő, tűzoltó állomást, rendőrségi telepet benne élethű járműveket lehet összeszerelni. Ez a játék valamikor egy hatalmas DUPLO műanyagvödörbe, a nagyobbaknak rekeszes dobozba pakolva, a képzeletszülte LEGO világ kialakításának volt az eszköze. Egyszerre lehetett hajót, darut, autót vagy háztömböt építeni. A mai LEGO-k döntő többsége szinte csak a rajzolvasást, s a mikromanipulációt fejleszti, s persze azzal az élménnyel szolgál, hogy a gyerek a droidok, Star Wars-bél járművek és robotok mását egyszer összeszerelve a polcára tehesse. (Természetesen ez termeli a profitot, hiszen a „régi” az „ős” LEGO egyszer megvett mamutdobozából készíthető sokféleség helyett, minden újabb tárgyért egy újabb 10-20 ezer forint körüli célmodellt rejtő dobozt kell megvásárolni.

A LEGO-k, a társasjátékok, a különféle márkájú robotok, távirányítós járművek, s persze Barbie-k és Deseney figurák után egyszer csak megakad a szemem egy dobozon, hangzatos név Green Word, Make Energy Recycling (Zöld világ, Hasznosítsuk újra az energiát!). Na végre, valami hasznos, valami értelmes – mondom magamban, s a dobozon lévő gyönyörű fénykép külön megragad. Egy szép hegyekkel karéjozott, zöld tájban szélerőművek látszanak, s egy kisebb képben a játék fotói: egy szélkerék, hozzákapcsolva egy dinamó, amely lámpát világít, egy másik képtöredékben kicsinyke modellbe építhető villanymotort hajt. Amint kinyitom a dobozt, látom, hogy minden Lego vagy inkább Merklin szerűen gondosan bepakolva. Tehát a gyereknek kell az erkélyre, udvarra kitehető szélerőmű modellt összeszerelnie, s aztán összerakni a ledes lámpát, összerakni a motort. Mellétéve egy sok rajzzal, fotóval illusztrált könyvecske arról, hogy mi is az a megújuló energia, mi az ökológiai lábnyom, s hogyan csökkenthetjük saját „lábnyomunkat”.

Gyerekkorom egyik nagy játékálmát látom megvalósulni a dobozban. Semmit nem tudtam én jó fél évszázaddal ezelőtt a megújuló energiáról, csak a Merklin játékomhoz mellékelt kis villanymotorhoz igen drága volt a Perion zseblámpa elem, s nem is mindig volt a Keravillban – ez a tervgazdaságos hiánygazdaság kora volt még. Valami ilyen kis vízzel vagy szélerőművel hajtott picinyke generátorról álmodtam a pesti kőrengetegben, ahol nyáron csak a kiadós záporok esetén fújt igazán a szél.

Szóval végre…végre van egy játék, amit jó szívvel a gyerek kezébe adhatok. Óvatos vagyok azonban a vásárlással, mivel nem magamnak, hanem a tizedik évét taposó fiú unokámnak akarok örömet szerezni. Így hát felhívom telefonon: elmesélem a játékot, majd kérdem:

-          Szeretnéd?

-          Aha, ez tök jó, most az iskolában is valami ilyesmit csinálunk. Mi díszítjük fel az iskolai fenyőfát, s ledekből csinálunk világító díszeket. Az áramforrás pedig egy szobabiciklivel hajtott kis generátor…olyan nagyobb dinamó lesz. Tudod ökoiskola ahova járok.

-          Akkor megveszem, viszonylag olcsó, kapsz még mást is, ez meg esetleg a kettőnk közös játéka lehet.

-          Jó – oké, – mondja az orra alatt az unokám, s elköszön.

Én meg nem csekély örömmel gondolok arra, hogy köznevelési törvény ide, merev poroszos iskola oda, azért van, lehet jó dolog is. Hajtják a suliban a szobabiciklit, s megdolgoznak a karácsonyi ünnep meghitt fényeiért.

Megveszem a dobozt, kettőnknek, nem ajándék gyanánt, hanem azért, hogy én öregen megvalósítsak valamit a sok-sok gyerekkori álomból, V-nek meg azért, hogy a szélmotorral, dinamóval való játék közben mesélhessek az ökológiai lábnyomról, meg a megújuló energia jelentőségéről. Már magam előtt látom, amint az erkélyen forog a szélkerék és V. figyel, megért, elmélyít magában valamit.

Jó jegyek mindenáron

A negyedikes Dani az őszi szünetben egyáltalán nem gondolt az iskolára, arra, hogy jó lenne kicsit gyakorolni a tollbamondást, még inkább a matematikát, hiszen a legutóbbi felmérő is gyengébbre sikeredett, mint ahogy azt otthon a család várta. Dani játszott, tévézett, s főleg Farmeramázott rendületlenül. Dani pihent volt, jó kedvű, maradéktalanul boldog.

Eljött a szünet vége előtti vasárnap, amikor is Danit, ha tetszett, ha nem, könyörtelenül az íróasztalához parancsolta édesanyja, s bizony jó háromnegyed oldalnyi tollbamondást kellett írnia, s több mint két órán át matekfeladatokat kellett megoldania, főleg olyan típusúakat, amelyeknél a műveletek lényegét, a mögöttes algoritmusokat nehezebben vagy egyáltalán nem értette. Vasárnap délutánra a közel háromórányi gyakorlás fáradttá tette, s bizony tudata mélyén szorongva gondolt a másnap reggelre, az esetleges matek röpdolgozatra. Nehezen aludt el, édesanyja reggel nehezen tudta kirázni az ágyból, szokásos reggeli kakaóját nem bírta meginni. Az iskolában az egy hete nem látott barátokkal való reggeli duma némiképp helyrehozta a lelkét. Amint azonban Irén néni belépett az osztályba, s gyorsan kiosztott egy öt példából álló matek röpdolgozat feladatlapot, újra érezni kezdett az ólmos tompa fáradtságot.

Az első két példán viszonylag gyorsan túljutott, a harmadiknál azonban hosszan elidőzött, homályosan emlékezett rá, hogy ilyen „ki mennyi idő alatt teszi meg a távolságot” típusú példát mintha csináltak volna anyával, de ahhoz már fáradt volt, hogy észrevegye, hogy a távgyalogló által megtett távolságot, méterben, az autó által megtettet kilométerben adta meg a példa. Ugyanígy járt a negyedik példával is, két téglalap kerületét kellett összehasonlítani annak alapján, hogy a példa megadta, hogy az „A” lap kétszer akkora, mint a „B” lap. Valami kis figyelmetlenség okán itt is centi helyett métert írt, azaz értette a példa lényegét, de a fáradtsága, figyelmetlensége miatt nem lett jó a példamegoldás. Az ötödik példa megoldására, alig maradt ideje, hiszen sokat vesződött javítgatott az előző két példán. Szerencsétlenségére, csak az „A” részt tudta megcsinálni, hibátlanul, de a példa „B” részéhez hozzá sem kezdett. Irén néni kivette a kezéből, noha szemével, majd szavával is kérlelte, hadd fejezze be a megoldást.

-          Idő is van világon Dániel! – mondta kissé keményen a tanítónő.

Dani érezte, hogy biztosan hibázott, este, amikor anyának beszámolt a napi iskolai eseményekről, mondta, hogy lehet, hogy a matek röpdoli nem lesz hibátlan. A mama erre csak annyit válaszolt: Ugye mondtam vasárnap, hogy gyakoroljunk még, éreztem, hogy vannak részletek, amiben bizonytalan vagy. Hangjában volt valami enyhe szemrehányás, ami azonban kevéssé hatolt el Dani tudatáig, mivel lekötötte a Lego-ból készült robot karjának javítása.

            Kedden Irén néni kiosztotta a matek röpdolgozatot, Danié hármas lett. Irén néni a feladatlap szélére ezt írta: „Látom, hogy a műveleteket egyre jobban érted, de kapkodtál, pontatlan voltál. Ezen javítanod kell! Legyél figyelmesebb!”

            Este Dani minden kommentár nélkül kitette a dolgozatot az étkezőasztalra. Anya hosszan vizsgálgatta. Látom, hogy érted, de még muszáj gyakorolnunk, valószínű még többet kell ezekkel a példákkal foglalkoznunk. A muszáj és kell szavakat erőteljesen megnyomta. Dani szenvtelen arccal, némi közönnyel hallgatta anyja, ki tudja hányadszor elmondott, intelmét.

-Jaj! Anya!, Hát a Zoli is hibázott kettőt, pedig ő a legjobb matekos!

- Nem érdekel, tudom, ha te odafigyelsz, ha nem másutt jár az eszed simán ötös lehetsz matekból. Ötösnek kell lenned! Csak rajtad múlik. Ez a hármas még mindig nagyon kevés..

Talán még elhangzott néhány mondat arról, hogy mi minden múlik az iskolai érdemjegyeken, de ezt már Dani bizonyosan elengedte a füle mellett, a robot karja ugyanis nem akart bepattanni.

A gyerekükkel törődő szülők körében gyakoriak az ilyen és ehhez hasonló történetek. A jegyek mindennél fontosabbak. A szülők az iskolai eredményesség, az elsajátított tudás első és legfontosabb mércéjének tekintik a feleletekre, dolgozatokra kapott jegyeket, de különösen a félévi és év végi értékelések jegyekben tükröződő végeredményét. Talán ezért is nehezedett olyan erős nyomás az oktatásügyi kormányzatra az ötfokozatú osztályzás alsó tagozatban történő visszaállítása érdekében, s ezért szorul egyre inkább háttérbe a szöveges, sokféle részletre kiterjedő szóbeli, alapvetően fejlesztő jellegű értékelés. Dani tanító nénije nagyon helyesen nem csak egy jegyet adott a röpdolgozatra, hanem pár szóval jelezte, miben kell Daninak változnia, fejlődnie. Kérdés, hogy mennyire figyelt erre Dani édesanyja – reméljük, hogy magában végiggondolta, hogy milyen logikai, aritmetikai műveletekben bizonytalan a fia. Reméljük, hogy nem annyira az a fránya hármas zavarta a nem túl eredményes dolgozatban, hanem a figyelmetlenség, továbbá az, hogy a gyakorlás ellenére a távolságok kifejezését még nem igazán gyakorolta be.

            A jegyek mögé kell tehát nézni, s a tudásban, képességekben konkrétan tapasztalható hiányokat, fejlődésbeli elmaradásokat kell pótolni, a gyakorlással fejleszteni. De nem mindenáron, nem a fáradtsági küszöbiig, vagy azon jóval túl. Lehet, hogy Dani a szünet három napján negyed-negyedórás gyakorlással pihentebben ment volna hétfőn iskolába, s esetleg kevesebb figyelmetlenséggel írta volna meg a dolgozatot.

Ben Ten, Bakugán és a tehetetlen iskola

Nyár van, kora délután, a lakótelepi játszótéren többnyire kismamák trécselnek, önmagukat már felnőttnek érző, sőt annak is maszkírozó tizenéves kamaszok enyelegnek. A hinták, mászókák üresek. A 8-10-12 éves egykoron vásottnak, örökmozgónak nevezett kölykök és kis csitrik a tv-k előtt ülnek, s meredt tekintettel nézik a Cartoon Network-ön a Jhony Test ki tudja hányadik évadjának, ki tudja hányadik agyonismételt epizódját. S ha ennek vége, akkor jön Ben Ten az idegen erők szokásos délutáni adagja, majd négy óra körül villódzik és dörögve robban az újabb Star Wars klón történet űrhajó arzenálja, rakétákkal, újabb civilizációk meghódítására indított végtelen háborúival. S ha még mindig van a kiskölyköknek energiája, akkor öt körül feltűnik a képernyőn a korosztály talán legkedveltebb sorozata, a Bakugán. Dan , Maucho, Sun és másik 6-8 szörnybunyós társai nem kisebb kihívással néznek napról napra szembe, mint a Földi civilizáció megmentése a képzeletbeli idegen bolygókról érkező megannyi támadássorozattal szemben.

Peregnek a CN filmjei, a gyerekek annyira belemerülnek ebbe a képzelt, ám nagyon is földi viszonyokat leképező világba, hogy eszükbe se jut, hogy lassan vége az augusztusnak, hogy tetszik, nem tetszik, újra iskolába kell járni, tanulni kell. Kellene! Hiszen a suli időben is délutánonként ugyanúgy villognak a képernyők, a korosztály tagjainak nagy hányada a délelőtti szünetekben részben az előző napi epizódokat játssza, meséli, s lélekben már készül a délutáni folytatásokra: Vajon mi történik Ben Omnitrixével, Bakuqan golyóiból milyen újabb űrlények törek elő, melyik dimenzióba repülnek Jhony Test hősei a legújabb transporterekkel.

A szülők egy része nem fizeti elő azokat a csomagokat, amelyekbe a kábelszolgáltatók ezeket a filmeket sugárzó csatornákat kínálják, „nem engedem, hogy rombolják a gyerekem lelkét”. A megvédeni szándékozott gyerek két emelettel feljebb, vagy a másik utcában a havernál ugyanúgy megnézi az epizódokat. S ha nem látja, társai az iskolában, az edzésen – bárhol úgyis elmondják mi történt az elmúlt folytatásban. A Star Wars és társai ott villódzanak, dübörögnek a LEGO honlapokon, a gyerekmagazinok weboldalain, a spotok, sűrítve adják a történetek lényegét. És tegyük hozzá, vannak szülők, akiket nem zavarnak ezek a látszatra borzalmasaknak tűnő történetek, ha csak a készülékekből áradó borzalmas zaj nem. Addig is elvan a gyerek, addig sem kérdez, addig sem kell foglalkozni vele.

Egyszóval Bakugan, Ben, Jedi és társai, gonoszok és jók egyaránt zúdulnak a mai gyerektársadalomra. Már csak azért is, mert nincs igazán helyette más, a köztévé tervezett gyermekcsatornáján terjesztett értékes kultúra éppen olyan ígéret maradt, mint a fülkeforradalmárok összes többi ígérete. S ha a nemzeti médiaguruk adnának is valamit, esetleg még egy régi kulturális identitás szerinti értéket, az ennek a korosztálynak akkor sem kellene, más életszövedék veszi körül ezt a felnövő nemzedéket. A múltat végképp eltöröltük…

Az iskola pedig úgy tesz, mintha Ben nem robbantana napról napra az Omnitrix-el, mintha a gyerekek fantáziavilágát nem Jhony Test világkísérletei szőnék át, mintha a pad teteji handabandák központi alakjai nem Bakugan szörnybunyósai lennének. Unokám meséli, hogy Marika néni szerint értelmes, jó gyerek nem néz ilyen szörnyűségeket. Nem véletlen, hogy az osztály egyetlen strébere Bence, az, aki komolyan vette Teri néni intelmeit. Értelmes gyerek Jankovics Marcellt néz, meg esetleg Óz a csodák csodáját. Ezek a most futó high-tech sorozatok az iskola világába nem férnek bele, mondja a legtöbb mai pedagógus, s valószínű ezt mondaná a hivatal magas oktatási nagyasszonya is, ha megkérdeznék. Ettől még délutánként kiskölykök tízezrei figyelik lélegzetvisszafojtva, hogy minként harcolnak Jedi lovagok a Star Wars klónjaiban a Galaxis békéjének helyreállításáért, s zsebpénzükből a LEGO Bounty Hunter robotjára gyűjtenek. Lehet kérem szörnyülködni, lehet arról beszélni, hogy milyen társadalom nő fel ezeken a rémisztő történeteken…mindent lehet, csak mi lesz jobb akkor, ha úgy teszünk mintha mindez nem létezne.

Javaslom, hogy a kényes ízlésű szülők ne hamarkodják el a gyerekcsatornát tartalmazó csomag egyszerűbbre, békésebbre cserélését. Üljenek néhány délután le a Cartoon Network elé, nézzék meg ezeket a filmeket, legalább lesz miről beszélgetni az ennek világában (is) élő gyerekkel. Tessék végiggondolni, hogy mit lehet pozitív tartalomként megragadni ezekben a filmekben. Például azt, hogy léteznek más civilizációk, hogy a mi Naprendszerünk bolygói, amelyeket még mindig csak töredékesen ismerünk, hogyan tükröződnek vissza a Ben Ten vagy a Bakugan történeteiben. Az iskola sem igen tehet mást. Nyert ügye van annak a tanárnak, aki egy napközis foglalkozáson vagy egy kötetlenebb osztályfőnöki órán egyszer végre elmondja, hogy megnézett néhány epizódot ezekből a filmekből. Az a tanár bizony „király” lehet, arra attól a pillanattól talán másként tekintenek a gyerekek.

„Ha nem tudsz ellene tenni, állj az élére” – tanítja Machiavelli.

Tessék hát nézni Ben Ten-t és a Klónokat…borzalmasak, de hát a gyerekért ugye mindent!